Korlátok

A világ: álom.

Van, aki egyetért ezzel az állítással, és van olyan, aki cáfolja. Természetesen a fő ellenvetés az, hogy hogyan lehetne álom, ha egyszer megtörténik velem? Hogy lehetne álom, ha vérzek, éhezek, fázom, bármilyen érzelmi vagy fizikai fájdalmat elszenvedek, és egyikből sem ébredek fel? Hogy álmodhatnánk ébren is, ha egyszer érezzük, tapintjuk, ízleljük, látjuk és halljuk a világot, ha minden seb fáj, ha a földhöz vagyunk kötve, ha akár meg is halhatunk? Erre természetesen a filmek is (gondoljunk csak a Mátrixra, vagy a jóval ifjabb Eredetre) elhozzák azt a választ, amit amúgy is jól tudunk. Hisz ki ne álmodott volna olyat, amit amúgy is valósnak érzett? Ki ne élt volna át álmában akár szerelmet, akár vágyat, akár gyászt, akár rettegést, magasra csapó örömet vagy dermesztő félelmet? Álmunkban az érzelmek teljes skáláját képesek vagyunk bejárni, és ezek az érzelmek nagyon is valósak, hisz általában felébredésünk után is velünk maradnak, és képesek egész napunkat meghatározni.

Ugyanakkor ki ne ébredt volna már úgy, hogy magához térve nehézséget okozott neki valóság és álom szétválasztása? Erre saját életemből is könnyen hozhatok egy nagyon egyszerű példát: volt már, hogy azzal a szent meggyőződéssel ébredtem, hogy ma csütörtök van, és csak a naptárral szembesülve döbbentem rá, hogy bizony, még csak a keddnél tartunk. Vagy, hogy a fizikai részt említsem: kivel nem fordult még soha elő, hogy álmában elszenvedett egy sérülést, és felébredve bizony nagyon is sajgott a seb helye, holott látszólag semmi baja nem volt az adott testrésznek?

Bár mindez kétségkívül érdekes, az én töprengésem nem innen indul ki és máshova vezet; mindezt csupán bevezetőnek szántam arra, hogy a valóság sem olyan egyértelmű és szabályos, mint azt hinni szeretjük.

Hosszabb autóút során beszélgettem valakivel, és többek között szóba kerültek az analóg és a digitális technika közötti különbségek. Az analóg olyan, mint egy egyenes, folytonos vonal, míg a digitális sok pontból áll; kellően nagy távolság és kellően sok pont esetén persze a digitális sorozat is tűnhet analóg vonalnak, bár valójában nem az. Természetesen ennek kapcsán szóba került a legutóbb olvasott sci-fi könyv is (Alfred Bester: Tigris! Tigris!), és ennek kapcsán a teleportálás is, mint közlekedési lehetőség. Az említett könyvben az emberek képesek teleportálni, igaz, korlátokkal: pontosan ismerniük és tudniuk kell, hogy honnan indulnak és hova mennek (vagyis sötét helyről nem tudtak indulni), és a maximum távolság, amit egy ugrással megtehettek, ezer mérföld volt, az űrbe pedig egyáltalán nem tudtak teleportálni. Az utazás eme módjához természetesen kellett még valami: figyelem és összpontosítás. Senki sem tudta, hogy hogy működik ez az egész pontosan, ahogy a gondolkodás működését sem fejtették meg - csak képesek voltak rá.

Töprengésem valahonnan innen indult el. Ennek az egyik fele az, hogy a világ álom - hisz minden csak azután jön létre, hogy megálmodtuk, elképzeltük, felépítettük az elménkben. Ha az ember annak idején nem álmodja meg az első autót, ma az nem létezne. Ha előbb nem képzelünk el pontosan egy házat, nem tudjuk felépíteni. Ha nem tételezzük fel gondolatban, hogy valami működhet, az nem is fog működni (főleg, hogy emiatt sok esetben meg sem próbáljuk működtetni). Ha valaki annak idején nem tételezi fel, hogy lehetséges vasból hajót építeni, akkor még ma is csak fából készült hajók állnának rendelkezésünkre. A minket körülvevő világot tehát másokkal együtt álmodjuk.

Bár az elme teremtő erejét sokáig a vallás és a mágia témaköréhez sorolták, ma már a tudományos kutatások is közelednek efelé. Megfigyelték, hogy a kutatók elvárásai hatással vannak az elektronokra és az azoknál kisebb részecskékre; az elkerülhetetlen előzetes elvárása a megfigyelőnek arról, hogy mit fog látni, kihat a kísérletre, és a megfigyelő pontosan a kívánt, előre elképzelt eredményt kapja. Ha megismétli a kísérletet, és tudatosan más eredményre számít, akkor tökéletesen azonos körülmények esetén is más eredményt kap. És ha az élet alapját képező részecskék reagálnak a gondolatainkra, miért ne tennék ezt a nagyobb dolgok is?

Csupán gondolkodásunk állíthat gátat önmagunk és képességeink elé. Szép példa erre az a falábú ember, aki segélyekből él és mások segítsége nélkül nem boldogul, és a másik falábú ember, aki megtanul táncolni, és nem hagyja el magát.

Gondolkodásunk révén előítéleteink és feltételezéseink alakítják sorsunkat és világunkat. Sőt; talán még a múltunkat is. A napokban hieroglifákról készült képeket nézegettem; némelyik pontos mása a mai helikoptereknek és repülőgépeknek. Persze, mindez lehet érdekes véletlen is, de hasonlóan érdekes véletlen, hogy Indiában több beszámoló is fennmaradt az istenek csodálatos repülő szerkezeteiről, amit időnként a földi halandók is kölcsön kaptak egy életre, valamint ugyanezek a legendák beszélnek égből használt, nagy erejű fegyverekről. Némelyik leírás valóságos műszaki könyv, ami hosszan részletezi a gép használatát és felépítését. Természetesen mindebből levonható az a következtetés, hogy már régebben is volt egy kor, mikor az emberek tudtak repülni (horrible dictu, netán még az űrutazás sem volt ismeretlen), ahogy a Föld gömbölyűségének tényéről, keringéséről és forgásáról is tudtak, csak aztán pár száz évre elfelejtették, majd később újra felfedezték ezt a tényt. A másik lehetőség, hogy eme művek szerzőinek kivételesen jó fantáziája és rengeteg ráérő ideje volt kitalálni eme repülő szerkezeteket. Az már csak az én lustaságomnak tudható be, hogy a helyükben nem vessződtem volna ilyesmivel, inkább csak adok egy griffet vagy sárkányt a főhős alá, és kész.  Persze, lehet, hogy eme feljegyzéseket a sci-fi műfajának alapjaiként üdvözölhetjük. Tanúk és videofelvételek híján azonban jelenleg nem eldönthető, hogy akkor most tényleg repültek (bár elvileg minden rendelkezésükre állhatott a repüléshez), vagy csak kitalálták ezeket a gépeket, hogy kissé színesebbé tegyék a történeteket.

Elnézést a kitérőért; kissé elkalandoztam. Tehát korlátainkat az elme és az elme elvárásai szablyák meg. Ma már egyre többen alkalmazzák, alkalmazzuk a vizualizáció erejét; elképzelni, amire vágyunk (akit ez jobban érdekel, találhat nagyon jó könyveket a témáról, amik gyakorlati segítséget, praktikus figyelmeztetéseket is tartalmaznak), úgy, mintha már megtörtént volna, és hinni, hogy megtörténik. Sokan angyali, vagy természetfölötti segítségért is imádkoznak közben, mások ezt elhagyják. A legtöbb vizualizációs próbálkozás sikerrel zárul, és valaki minél többször ér el ily módon sikert, annál könnyebben és gyorsabban tudja használni ezt a módszert, hisz nő a bizalma és a hite. Természetesen a vizualizáció esetén sem szabad azt feltételezni, hogy az ölembe esik az eredmény, nem arról van szó, hogy elképzelem az ideális munkát magamnak, és öt percen belül felhívnak egy állásajánlattal; tenni is kell ezért (munka esetén állásinterjúra menni), de mindezt az említett könyvek is részletezik. (A témában Doreen Virtue könyveit tudnám saját tapasztalatból javasolni, de a jóval regényesebb formában megírt, Felismerések névvel fémjelezhető trilógia (A mennyei prófécia, A tizedik felismerés, Shambala titka, író: James Redfield) is sokat foglalkozik a vizualizációval, és természetesen van még jópár, megbízható könyv; akit a téma érdekel, kellő utánajárással rábukkanhat ezekre. Sajnálatos módon az ezoterikus, spirituális piacon nyüzsögnek a sarlatánok, így némi óvatosság nem árt.)

A vizualizáció tehát egy létező, működő, megtapasztalható dolog. Gondolatainkkal teremteni tudunk; mindegy, hogy egy álomban, vagy a valóságban (bár az álombeli teremtés előfeltétele annak, hogy valami a valóságban is létrejöjjön). És ha szinte mindent formálhatunk, talán még az is lehetséges, hogy előbb-utóbb fellépünk egy olyan tudati szintre, ahol gondolataink kézzel foghatóan formázzák a valóságot; lehetségessé válhat akár a teleportálás, akár az is, hogy a "semmiből" ételt teremtsünk. Egy ilyen világban nem lenne éhínség, erőszak, szenvedés - és a hatalommal való visszaélés sem, hisz a tudati fejlődés mindig összefonódott a lelki-szellemi, jellembeli nemesedéssel. Annál inkább elképzelhető ez, hogy tudjuk: agyunknak ma csak töredékét használjuk - és már így is micsoda erő van mindenki kezében!

Milyen világot alkotnánk, ha elfogadnánk és tudatosítanánk, hogy a valóságot mi teremtjük? Milyen lenne egy világ, ahol a gondolat valóság, ahol az az igaz, létező, amit elgondolunk, és ezzel mindenki tisztában van? Milyen világban élnénk, ha eltörölnénk a korlátainkat, és megszabadulnánk minden káros előítélettől, visszahúzó félelemtől?

Annak alapján, amit eddig olvastam, a szeretet világa lenne.