Ima

Újabban többször megesett, hogy egy este imádkoztam valamiért, és másnap (ha nem is olyan formában, mint amilyenre eredetileg gondoltam), de valóra vált, amit kértem. Ebből természetesen levonható az a következtetés is, hogy óvatosan kell bánni a kívánságokkal és rendkívül körültekintően megfogalmazni azokat - ami persze igaz is. Ám én máson kezdtem el töprengeni.

Azon, hogy mi számít imának. Mi az ima?

Elsőre nevetségesnek hat ez a kérdés. Hisz mindenki tudja, mi az ima, mindenki tud legalább egyet mondani, még akkor is, ha nem vallásos. A mi kultúránkban valószínűleg a Miatyánk a legismertebb példa, más országokban más. Minden nép és minden vallás ismeri az ima fogalmát és jelenségét. Formailag az ima egy istenhez, valamilyen felsőbb lényhez címzett fohász, kérés, könyörgés, köszönet. Lehet egyéni vagy csoportos, kísérheti zene és tánc... Igen, mindez egyszerűnek tűnik, és ennek alapján könnyen eldönthetőnek, hogy mi az ima, és ki az, aki imádkozik. Ennek alapján nagyon sokan vagyunk, akik ma is imádkoznak, több-kevesebb rendszerességgel.

Ám valójában hányan imádkozunk igazán, hány valódi ima száll az ég felé?

Persze, időnként mindenki könyörög (ha másért nem, hát hogy a megfelelő tételt húzza a vizsgán), de ez inkább csak megszokás, hit vagy bizalom nincs mögötte. Üres, akár a soha be nem tartott fogadalmak, amiket szintén oly gyakran teszünk; miszerint ha ez vagy az sikerül/megtörténik (vagy nem történik), akkor megteszem ezt és ezt, leszokok erről és arról... Hányszor tettünk már ilyen fogadalmat és hányat tartottunk meg közülük?

Azt hiszem, a legtöbben ma már nem imádkoznak. Még azok sem, akik rendszeresen templomba járnak. Mondjuk, suttogjuk, kiáltjuk a régi szövegeket, ám a szavak már üresek, fakók. Nincs mögöttük tartalom, nincs mögöttük semmi, nincs hit - nem bízunk benne, hogy valóra válna, hogy valaki hallgatja, hogy valóban ereje van, és ettől valóban el is veszti minden hatalmát.

Saját életemből tudok a legkönnyebben példát hozni erre. Amíg katolikus iskolába jártam, imádkoznunk kellett étkezés előtt és után - áldást kérni az ételre, és megköszönni azt. Kis meditáció evés előtt és után. Ezzel szemben mindenki igyekezett olyan gyorsan letudni ezt a kellemetlennek tartott procedúrát, ahogy csak tudta; ima közben már az evésen vagy a távozáson járt az esze.

Vagy ott volt a gyónás; a penitenciaként kirótt imákat elhadartuk és kész. Csupán látszat volt, ahogy látszólagos volt a bűnbánat is. (Miért is tettem volna meg újra meg újra azokat az apró kihágásokat, ha tényleg megbánom őket?) A látszatról szólt az egész, külsőség volt, belső tartalom nélkül - valódi megbánás nélkül mondtam, hogy sajnálom, kelletlenül elmondtam az imákat, majd megkönnyebbülve álltam fel, hogy ezen is túl vagyok, meg van bocsátva. Sikeres színjáték - azt hiszem, ennek lehetne nevezni. És ugyanakkor sikertelen, mert az az Isten, akitől akkor elnézést reméltem, sehol sem volt ezalatt.

Olyanok voltak ezek az imák, amik sosem találtak utat az ég felé. Ám ha sosem érkeztek meg, nevezhetem őket imáknak?

Azt hiszem, a miséken elhangzott imáim is csak névleg voltak imák - valójában csak egy kötelességet teljesítettem, mikor ott ültem. Az egészből hiányzott a lélek. Márpedig azt hiszem, lélek és szív nélkül az ima pont annyira hatásos, mintha a szorzótáblát mormolnánk.

Az igazi imának nem kell előre megírt szöveg, ugyanúgy lehet rögtönzött is. Nem kell tömeg előtt vagy templomban mondani - az a fontos, hogy rá figyeljünk, legyünk bárhol. Ha imádkozunk, azt szívből kell tenni, és csak akkor lesz valódi ima, ám akkor hatalma is van. Amíg hittel, szeretettel és bizalommal töltjük meg, addig csodatévő ima. Amint szabottá merevül és kötöttséggé válik, elme és lélek nélkül mormolt sorokká dermed, abban a pillanatban megszűnik ima lenni. Ma már tudom, hogy a réges-rég mormolt Miatyánk nem volt ima, mert nem figyeltem rá és nem figyeltem befelé; se felfelé. Ma már imaként is el tudom mondani, hittel töltve meg a szavakat. Ez talán fellengzősen hangzik (bár nem annak szántam), ám csak mostanában jutottam el addig, hogy sejteni kezdjem, mit is jelent valójában imádkozni.

Mert az imának ereje van. Az igazi ima mágia, olyan varázslat, amit mára már elfelejtettünk, és újra fel kell fedeznünk.

Kissé talán vallásosra sikeredett ez az elmélkedés, holott nem tartom vallásosnak magam - hitem van, de nem igazán ragadott meg egy vallás sem eddig. Istenben hiszek, az egyházban nem.

Mégis elmélkedtem az imáról. Méghozzá azért, mert a valódi ima teremt; rajta keresztül formálhatjuk a valóságot. Talán azért, mert léteznek más, nem emberi erők, akik meghallgatják és teljesítik az imákat (bár nem mindig úgy, ahogy mi eredetileg terveztük volna), talán csak a bennünk rejlő mágusnak köszönhetjük ezt, ám egy valamit biztosnak hiszek: az ima, akárcsak a képzelet, teremtő erőnk megtestesülése.