Kapcsolatok

Régóta tervezem ezt a kis elmélkedést, hónapok óta vár a vázlata arra, hogy foglalkozzak vele - egy apró kis megjegyzés bírt rá arra, hogy most megtegyem ezt; hogy megpróbáljam formába, értelmes egésszé alakítani a gondolataimat.

Elmélkedésem ezúttal (is) több részből áll; és az első kérdésem az, hogy milyen jogon ítélkezünk másokon? Mert ez a szokás? Mert mindenki véleményt formál, ítéletet mond, elvárásokat támaszt? Csak engem zavar az állandó beskatulyázás és címkézés? Mert mi jogon jelenti ki valaki, hogy ez és ez normális és egészséges, ez és ez nem? Mi hatalmaz fel minket erre - főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy mindnyájan telve vagyunk előítéletekkel és tévhitekkel. Például itt van a korombeliek közkedvelt tévhite, hogy valaki bármilyen társaságban jól érezheti magát, ha megfelelő alkohol segítségével előbb feloldódik ehhez; vagy szimplán csak úgy gondolják, hogy alkohol nélkül egy társaság sem élvezhet igazán egy együtt töltött estét. Ez nincs így; a második részét saját példából cáfolom meg, ugyanis ha rossz kedvem van, azt az alkohol esetemben csak elmélyíti; minél több, annál jobban. Az elsőt pedig megbízható beszámolóból kiindulva cáfolom: tök mindegy, mennyit iszik valaki, attól a bőréből nem bújik ki, és nem kerül bárkivel haveri viszonyba. Ha meg valaki alkohol nélkül nem képes bulizni vagy feloldódni, azt mélységesen sajnálom...

Nap mint nap szembesülünk mások elvárásaival; lehetnek ezek jó szándékú tanácsok, ismétlődő kérdések, és lehetnek kellemetlen célzások és többé-kevésbé burkolt megváltoztatási kísérletek. Utóbbiakat gyűlölöm; vezesse őket akármilyen jó szándék és féltés, ezek semmivé válnak menet közben; mert mivel is van kikövezve a pokolba vezető út? Aki meg akar változtatni, az talán tényleg azért tenné, mert őszintén hiszi, hogy nekem tenne jót vele - de vajon nincs ott egy kis hangocska, egy be nem vallott szándék, hogy valójában azért akar megváltoztatni, mert neki így jobb lenne? Hogy valójában nem az én érdekemben akar átalakítani, hanem a sajátjában: valaki olyat akar kreálni, aki jobban illik az elképzeléseibe? Ezt senki sem tudhatja; ezt csak az tudhatja, aki változtatni akar - vagy még ő sem. Hisz oly ritkán állunk szóba magunkkal... És oly nehéz mást azzal vádolni, hogy nem a jószándék, hanem az önzés diktálta a tetteit; különösen, ha a másik régi ismerős.

Tudom, milyen, mikor valaki, akit barátnak hiszek, meg akar változtatni, át akar formálni. Kegyetlen dolog ez, más jellemének megerőszakolása, mégis, hányan élünk vele és hányan szenvedünk tőle! Igen, ilyenkor a szenvedő fél hajlamos felidézni Blake sorait...

"Thy friendship oft has made my heart to ache; do be my enemy - for friendship's sake"

Talán még az a jobbik eset, mikor valaki úgy igyekszik megváltoztatni a másikat, hogy maga is igyekszik úgy élni, hogy változásra inspiráljon. Még ha ott is van a negatív vágy, hogy átalakíts mást, akkor is pozitív irányba haladsz, hisz az átalakulást, a változást magaddal kezded (és nem a másikat gyötröd vele). Példaképpé akarsz válni, és ebbéli küzdelmedben tán olyan magasra is emelheted magad, hogy a kezdeti szándék kialszik, a térítés vágyának utolsó darabkája is eltűnik. Persze, a kimenetel maga mindig kétesélyes: talán másoknak tetszik, amit te létrehoztál, és igyekeznek hozzád hasonlóvá válni, vagy éppenséggel levonják azt a következtetést, hogy ez az, amit nem akarnak. Neked nincs jogod befolyásolni őket és rájuk erőltetni a nézeteidet. Senki sem tud olyannal szoros kapcsolatot fenntartani, aki átformálná egy általa teremtett képpé. Mert ha a változtatni vágyó nem ért a szép szóból, neked csupán két választásod marad: megtörsz, feladod magad és engedsz, vagy eltávolodsz, elhúzódsz, esetleg elmenekülsz. Sokféle formát ölthet ez a huzavona, némelyből talán még újjá is születhet a kapcsolat, ha a felek le tudnak ülni beszélgetni, és képesek rá, hogy kimondják (és megtartsák): ilyen vagy, én elfogadlak így, ahogy vagy, és nem akarlak erővel mássá tenni. Ha valamelyik fél erre képtelen, akkor a fejsze nyele elveszett. Nem barát és nem társ az, aki nem elfogad, nem hozzádcsiszolódik, hanem makacsul átalakítana. Hogy is bízhatnál egy olyan emberben, aki a lelkeden akar erőszakot elkövetni? Ilyen helyzetben minden, mit megmutatsz magadból, ellened fordított fegyverré válhat.

A bölcsek talán meg tudnak maradni egy ilyen ember mellett. Őket talán nem zavarja a rengeteg átalakítási kísérlet, hisz sziklaként őrzik lényegüket, szelíden próbálva hatni a másikra. Ilyen értelemben én nem vagyok bölcs. Már rájöttem, hogy nem tudok ennyire nemes lenni - nekem nem megy. Fáraszt, hogy védenem kell magam, fáraszt, hogy fel kell emelnem a belső falaimat, mert nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy más belásson mögéjük. Fáraszt, hogy úgy próbálok nyílt lenni, hogy közben be kell zárkóznom. Kimerít, hogy miközben próbálok segíteni, csak falba ütközöm, miközben a saját belső falaimat óvom. Bontom és építem védelmemet, és e kettősségben meghalnak a szavak, nem tudom kimondani, amit ki kéne, mert ha elindulok feléje, elutasításba ütközöm. Holott a kérdés egyszerű: elfogadsz úgy, ahogy vagyok barátnak, vagy nem? Abbahagyod-e a megváltoztatásomra tett kísérleteket, vagy sem?

Igen, a kérdés egyszerű, a következmény nehezebb. Nem tudom, el kéne-e vágnom a szálakat, vagy sem. Hánykolódom a magamat őrző és emelő önzés, és a lelkiismeretfurdalás között, hogy a másik szenved, nehéz időszakot él át, nem hagyhatom magára, nem rúghatok bele még én is! Közben tudom, hogy mindez csak a saját energiáimat emészti. Látom az önzését, és nem hiszem, hogy barátként tudna felém fordulni - hogy lehetne barátom, ki sose figyel igazán arra, amit mondok, mert túlságosan leköti önmaga; hogy lehetne a barátom, ha nem elfogad, hanem megmondja, mit kéne tennem? Vagyis csak megmondaná; kellemetlen neki, hogy furcsa a természetem, minél erősebben próbálnak rávenni valamire, annál makacsabbul ellenkezem; és hogy sok mindenben engedek, de van egy határ, amit senki sem léphet át.

És rájöttem még valamire, mióta ezen elmélkedés alapjait először papírra vetettem: már nem érdekel. Elfáradtam; rég nem kaptam tőle semmit, csak gyötrődést hozott magával. A szálak idővel vagy megerősödnek, vagy elvágják magukat; rajtam egyik sem múlik. Úgy élek, ahogy azt a legjobbnak tartom; hogy így elfogad-e, tud-e együtt dolgozni velem, lehet-e ebből még barátság, az már a jövő zenéje, és az ő dolga. Önző lenne ez? Talán. Vagy talán jól felfogott önérdek; egy ponton túl az alkalmazkodás őrültség, és ha még csak nem is ad neked semmit az a kapcsolat, aminek a kedvéért alkalmazkodsz, hát az színtiszta mazohizmus.