Az élet csalóka, a dolgok bonyolultak. Örültem, mikor egy előadás előtt a padra firkálva szembejött velem ez a pár sor, hittem, hogy válasz sok vitámra: megmagyarázza, miért a különbség, miért nem tudom megértetni magam az emberekkel. Nem szoktam így írni, nem panaszkodásra akarom használni ezt a blogot, nem vagyok se J., se B., se R., vagy sorolhatnám szinte az egész ábécét, avagy ebecet, ami aranyos is, mert mintha eb-e cet? Kérdezem, és nincs válasz, álmodom, és ők nem, de vajon tényleg nem? Álmodom, és hiszek, mi sem egyszerűbb, jöttem haza, kiszámolva, kértem fentieket, hadd érjem el az óra hetes buszt, és hadd legyen ülőhelyem. Óra hatkor szálltam ki a metróból, mondom, futás, felérek az aluljáróból, tök jó, még ott van, rohanok, már csak tíz méter, zárja az ajtót, elindul. Basszus! És akkor a lámpa vált, a busz megáll, én meg odalihegek, kinyitja az ajtót, felszállok, és még helyem is volt. Jöttem, fél óra alatt itthon voltam, pedig máskor tovább tart. Kis csoda, de nekem bizonyíték. Why not, why not? Miért is ne, olvastam J. blogját, és szomorú lettem, bár már előtte is szomorú voltam, mert meghúztak az alapvizsgán, mert a jelek szerint nem beszélek elég jól, csak akkor azt nem értem, miért nem tanítják ők ezt, mert kettes lett a mondattan, bár csak egy pont kellett volna a hármashoz, és bár még is 4,28-as átlagra számíthatok, nem tudok örülni neki, kérdem, miért nem, görgő kövek, zuhan a súly, gyönyörű átlag, nem? Miért vagyok elégedetlen?... Olvasom a blogot, és félni kezdek, mert nem lehet tologatni, egy év, másfél, és én megyek külföldre, igaz, nem Amerikába, de külföldre, és muszáj lesz minden nap egy másik nyelven beszélni, olyanoknál, akiknek az az anyanyelvük, én meg kicsi vagyok, félek. Peng a gitár, Am, D, C, és vált, újra meg újra, kergetőznek a fúvósok. Szárnyal a dallam, gyászol a lélek, lomtár született. Poros-foszló, szakadt lomok egérrágta halmaza, egymásra dobált mondatok. Én nem írok úgy, mint más, hiába is akarnám, hiába adná vissza jobban, amit érzek, az ostoba gondolatokat, a tétova keresést. Látom B. fájdalmát, segíteni nem tudok, mert nincs rá módom, mert nem ismerem a varázsszót, és mert nem tudom eléteremteni az Ideált, aki szereti őt, és akibe ő is beleszeret, hogy minden szép legyen. Csak meghallgathatom, de még bátorítani sem tudom igazán, mert ahonnan én nézem, őt csak kihasználják, mert látom, hogy néha ragyog, de sokszor csak szenved, neki megéri, tudom, vagy hiszi, hogy megéri, bár e kettő egy és ugyanaz, de én szomorú vagyok, hogy nem boldog, és ilyenkor örülök, hogy nem olvassa ezt a blogot, mert nem ismeri. Jó csak leírni, tudva, hogy olvashatná is, de nem fogja, nem ismeri. Nem tudok bátorítani, mert sokszor eszembe jut, hogy talán akkor lenne a legjobb, ha elvágná, de közben tudom, hogy akkor is szenvedne, ha kidobná, és itt nincs feloldás, tulajdonképpen közöm sincs hozzá, a saját hugoméhoz sincs közöm, az ő élete, az ő döntése, ő van benne, nem én, az ő értékrendje és hite a mérvadó, hisz honnan tudhatnám én, hogy neki mi a jó? Sehonnan, pont ez a lényeg, sehonnan, de nem is baj... Tényleg nem baj. Van értékrendem, de most emiatt is szomorú vagyok, mert igenis, van amihez ragaszkodom, kezdve azzal, hogy tartani akarom magam az adott szavamhoz, mert jogom van hozzá, hogy ura legyek a szavamnak, zárva azzal, hogy vannak kis szabályaim, amiket nem szegek meg. Főleg mert ostobaság, rózsaszín ábránd, ami eszembe jutott, nem is ismerem, egyszer beszéltem vele hosszabban, párszor összefutottunk, ennyit bárki mással beszéltem, semmit sem tudok róla, csak azt, ami alapján a tabulistára tétetett, és hülyeség ilyen nyálas gondolatot dédelgetni. Szerelmi szenvelgés nem nekem való, nem megyek bele, nem magyarázom bele, hogy szerelmes lennék, nem kezdek se ármánykodni, se epekedni, se borongani. Oké, búsongás van, de nem ezért, inkább azért, mert ki vagyok, merre, hova tartok, találok-e Holtomiglant, tudok-e szívvel élni, tudok-e szerelmes lenni, lesz-e kibe, meg úgy egyáltalán. Ostoba, ostoba gondolatok, ezekkel kéne szembenézni, felszínre hozni, végigvenni, ezért akarok elmenni, el, mert itt minden tele van velük, itt nem látok tisztán, távolság kell, és az, hogy kicsi húg ne nyisson rám a legváratlanabb pillanatokban. Nah, befejezem, feltöltöm, Tisztelt Nagyérdemű, Szerencsétlenjeim, íme a lomtár első felvonása, kicsiny darabok egy nagy egészből, melyek azt hivatottak jelképzeni, hogy itten mélységre tetszett rálátni. Nem tetszett, mélységiszonyos vagyok, utálom a mély szembenézést, és gyanítom, talán azért, mert akkor le kéne végre szednem a láthatatlanná és tétovává tévő köpenyt, amit az ego nem akar, mert neki így jó. Nekem persze nem, de akkor sem kellemes, nézzünk szembe a tényekkel, ki akar felnőtt, felelősségteljes ember lenni? A mai világban, mikor mindenki reflexből hárít, a szájból ánuszkészítés meg sport? A végén még kiderülne, hogy nem egy csendes kis poszáta ül itt, hanem egy igazi kerecsen, akiről pár dolgot tudni illik: ködben is jól lát, szirti sast is elkergeti, ha az a fészke közelébe dugja a csőrét, és vadászatnál legalacsonyabb a hibázási rátája (ragadozó madaraknál, meg minden ragadozónál általában igaz, hogy tízből egy próbálkozás sikeres. Esetleg kettő). És mert három a magyar igazság, plusz egy a ráadás: Árpádházi címerállat.
Persze, az is megeshet, hogy pusztán a hold hibája az egész...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése