Az idő

Az idő szorításában létezünk.

Egy ideje győzködnek, hogy olvassak Deepak Choprától valamit. Most kezembe került a Merlin visszatér című műve, és ennek kapcsán gondolkodni kezdtem. Több mindenen, és mivel még nem teljesen fejeztem be a könyvet, a későbbiekben talán kiegészítem, módosítom ezt a töprengést, de a téma, ami legjobban megfogott, az idő.

Az idő ugyanis jelentős szerepet játszik a történetben, és sokszor, sokféleképpen, több szemszögből szóba kerül. Erről merengve döbbentem rá úgy igazán arra, hogy az idő szorításában élünk. Mind, kivétel nélkül. Gondoljunk csak bele. Hogy is indul egy napunk? Az ember felkel, akkor, amikor az ébresztőóra felébreszti. Majd annak függvényében, hogy mennyi ideje van, elkészül, elvégzi a reggeli teendőit, aztán siet tovább, akkor, amikor el kell indulnia. Azt nézzük, hogy hánykor jön a busz, mennyi ideig tart az út, mennyire lassíthatja le a forgalom. Majd pontos időre megérkezünk, és szabott időt töltünk munkahelyünkön; vagy ha netán hivatalba vagyunk kénytelenek elmenni, türelmetlenül számoljuk, hogy mennyivel előbb kell odamennünk, és hogy mennyi ideig tart, amíg sorra kerülünk, egyáltalán, hogy mikor hagyhatjuk el az épületet, és siethetünk tovább, a következő, időhöz kötött, helyszínre. És hányszor mondjuk a nap végén, hogy semmire sem volt idő! Általában közvetlenül azelőtt hangzik el ez a mondat, hogy aludni térünk, tudva, hogy ennyi és ennyi időre lesz szükség ahhoz, hogy kipihenjük magunkat – vagy hogy csak eddig és eddig aludhatunk. Felkeléstől felkelésig vergődünk ebben a csapdában, mindent szabott pillanathoz kötve, szűk marokkal mérve a másodperceket, gondosan beosztva őket, hogy egy se vesszen el, miközben egyre többször szembesülünk azzal, hogy huszonnégy óra kevés. Hogy elszalad az idő, kifolyik az ujjaink közül. Közben talán néha még visszaemlékszünk Michael Ende: Momo című könyvére, amiben az emberek ugyanígy beosztották az órákat, hogy időt nyerjenek – és közben valahogy mégis elvesztették. Mai világunk kísértetiesen hasonlít erre; tetszik vagy sem, az idő foglyai, engedelmes rabszolgái vagyunk, létünk minden pillanatát ő határozza meg. Sőt: egész életünket ő szabja meg, hisz születés és halál szűkre szabott keretébe kényszerítjük magunkat, egy egyenes, egysíkú pályára, mit még gondosan három részre is osztunk: múlt, jelen, jövő, és a két szélsőtől szigorú eréllyel határoljuk el magunkat.

Chopra könyvében az emberek mellett élnek varázslók, akik különlegessége, titka és ereje éppen az időhöz való másfajta viszonyukban rejlik. Egy olyan viszonyban, amit bárki elérhetne, és amit a legtöbben félnek elérni. Azt ugyan mindenki tudja, hogy a varázslókat nem lehet megölni, azt viszont nem, hogy miért. A könyvben Merlin megadja a választ: azért, mert a varázslók visszafelé élnek az időben. „A varázsló élete egy alapvető pontban különbözik a halandókétól: visszafelé él az időben. Képes megmondani a jövőt, hisz már megélte, és nem bénítják a múlt emlékei, minthogy az viszont még nem történt meg a számára.”

Különös és mai fejjel logikátlan gondolat. A jövőből haladni a múltba, egyszerre lenni mindenhol és sehol, megélni minden lehetséges lehetőséget… Az ember feje kóvályog. Ám mi van, ha igaz?

Mai világunk az időt egy vonalnak látja. Véleményem szerint azonban ez téves. Az idő ugyanis: kör. Kezdet és vég nélküli, önmagába folyton-folyvást visszatérő kör; vagy akár spirál, mi szintén visszatér önmagába, bár kicsit másként, és mi felülről szintén kört mutat. Hogy kör vagy spirál, az csupán lényegtelen részletkérdés. A fontos az, amit magával hoz. És talán innen érthetjük meg mindazt, amit Merlin mond a varázslókról; ezeket hadd szedjem össze.

Az első az, hogy a varázslók visszafelé élnek. A jövőből haladnak a múltba; az előbbi már mögöttük van, az utóbbit még nem élték meg. Végük pillanata egyben újjászületés is. Ugyanakkor a varázslók egyszerre élnek a múltban, a jelenben és a jövőben; se itt nincsenek, se ott, de egy kicsit mindenhol.

Az emberek úgy élnek, mint a katicabogár, ami egy fehér virágszirmon mászik. A bogár csak a szirmot látja, két oldalán a szédítő mélységet, és csupán annyit tehet, hogy egyik végétől a másikig halad. Az emberek ugyanígy járnak a múltból a jelenen át a jövőbe vezető keskeny ösvényen, és mikor elérik a végét, meghalnak. A varázslók viszont az egész virágot látják, látják az összes szirmot, és módjukban áll megválasztani, hogy melyiken óhajtanak járni. De ezt csak azért tehetik meg, mert tudják: egyszerre léteznek minden időben.

És nem csak a varázslók; senki sincs kizárólag itt vagy ott. Az idő egyenes, keskeny szálai valójában egy szövedék mintába rendeződő szálai, és ez a szövedék az örökkévalóságba nyúlik. És mivel az idő egyik vagy másik változata pusztán választás eredménye, minden eseménynek számtalan verziója létezik. Minden esemény a virág egy szirma, és minden további szirom csak ugyanannak az eseménynek egy alig eltérő változata, ám egyik végkimenetelt sem lehet figyelmen kívül hagyni. És ha valaki a végtelen sok szirom mindegyikét felhasználta, annak még mindig marad ugyanannyi. Önmagában ugyanis minden változat valóságos, ám egyik sem teljes, és ebben rejlik a lényeg, mert ha csak egy szál is kibomlik, az egész szövet felbomlik. Kibomlik, felbomlik, majd új formába rendeződik, végtelen ismétlődésben, állandóságában is változásban. Az emberek régóta öntudatlanul sodródva követik az idő szálait. A varázslók látják az egész szövedéket, és bármelyik szálat követhetik, tetszőleges számú végkimenetelt létrehozva, olyan könnyen, ahogy mi álmodunk. De meg is kell élniük az összes lehetséges szálat, az idő valamennyi változatát, miközben az időn kívül léteznek.

És igazából senki sem hal meg; élünk, majd meghalunk, és újra és újra folytatjuk, amibe belefogtunk.

Ha valaki végigveszi ezt, kaotikus egyveleget talál. Az elme kavarog, birkózik azzal, hogy beillessze mindezt a saját világába, hogy valahogy elképzelje, megjelenítse. Nem állítom, hogy a kis töprengés tartalmaz minden fontos szeletet, és mindet úgy, ahogy kell; nem tartom magam elég bölcsnek ahhoz, hogy megértsem az időt. Csak próbálok közelebb jutni hozzá, megszökni az idő csapdájából, a véglegesség káprázatából. Hisz nem ilyesmit jelentene mindez? Hogy a jövőből megváltoztatható a múlt, az a múlt, ami ebből a jövőből született, hogy létrehozhassa önnön teremtőjét?

És milyen lenne varázslóként létezni, visszafelé haladni az időben, mikor a halál nem más, mint a születés? Milyen lenne egyszerre létezni mindenhol, nem elkülöníteni egymástól múltat, jelent és jövőt, hanem egyszerre érzékelni őket? Csodálatos lehet… Persze, felmerülhet a kérdés: az agy, az emberi agy képes lenne-e erre? Képes lenne-e egyszerre létezni sok helyen? Azt hiszem, igen. Ma is, még korlátozott lehetőségeinkkel is képesek vagyunk arra, hogy egyszerre több dologra figyeljünk. Persze, vannak, akik azt mondják, hogy erre egy számítógép jobban képes, hisz az egyszerre tud több műveletet végezni. Ám én nem hinném, hogy a gép okosabb nálunk. Hisz mi alkottuk meg őt, nem fordítva. Vagy ha még fordítva is lenne, ha a gép alkotott volna meg minket, hogy aztán megteremtsük őt, akkor szükségszerűen okosabbat kellett önmagánál alkotnia; elég okosat ahhoz, hogy az aztán létrehozhassa őt.

Összegezve: mai állapotomban egy módon tudom mindezt megérteni: hogy az idő kör. Mindegy, hogy melyik pontján állunk, mert nincs se eleje, se vége, épp ezért nincs értelme kezdetről és végről, múltról és jövőről beszélni. Az ember egyszerre lehet itt és ott, hisz bármelyik pont bármi lehet.

Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol az emberek nem hódolnak az idő előtt, hanem rajta kívül léteznek?