Senkinek és mindenkinek

Egy levéllel kezdődött... Egy levéllel, amit el akartam küldeni valakinek.

Miért is? Figyelmeztetésként? Tanácsként? Azért, mert úgy éreztem, legalább tudnia kéne erről, hallania róla, hogy benne is magot vethessen egy gondolat? Talán ezért. Talán a félelem mozgatott; félelem egy végső, minden eddigit felülmúló halál lehetőségétől. Félelem attól, hogy hiába hiszek a reinkarnációban, eljöhet az a pillanat, mikor a bukott tanulónak nem ismétlés, hanem halál lesz a jussa...

Igen, azt hiszem, ez a félelem mozgatott, mikor írni kezdtem, és a mély kétségbeesés, ami keresztanyám naplószerű bejegyzéséből áradt, amit aznap reggel volt szerencsém elolvasni. E két érzés, a félelem és a fekete rettenet körülöttem lebegett, mikor belekezdtem a levélbe. Bár gyorsan gépelek, mégis sokáig írtam; halogattam az elküldését, többször átolvastam, kiegészítettem. És végül csak piszkozat maradt; sosem klikkeltem rá a "küldés" gombra. Több okból; egyrészt emlékeztem egy okos ember tanácsára, hogy ne akarjak megtéríteni másokat. A hozzám hasonló fiatalok (és sokszor az idősebbek is) ezt gyakorta elfelejtik; most tanulom, hogy elfogadjam mások elveit és hitét anélkül, hogy esetleg megpróbálnám meggyőzni, hogy az enyém "jobb". Az ilyen törekvés sokszor tudattalan, ugyanakkor mindennél biztosabban tesz tönkre egy kapcsolatot... És mivel tudtam, hogy a címzett nem hisz semmiféle ezoterikus vagy misztikus dologban, pusztán az emberi akaratban, nem küldtem el. Veszekedés született volna belőle, semmi több. Tehát nem akartam megtéríteni, bár akkor is, most is azt gondolom, hogy legalább elmondhatnám, hátha elgondolkozna rajta, hátha ez indítaná el egy olyan úton, hogy nyíltabb legyen. Sőt, mondhatnék többes számot is, hisz több ilyen ismerősöm van... Ám aztán eszembe jutott még valami: nincs értelme elküldeni, mert olyannyira különbözik a hozzáállás, annyira jellemző rájuk, hogy mindenről határozott elképzelésük és véleményük van, hogy egyszerűen nem értenék meg, amit mondok. Hisz ez egy olyan témát érint, amiről sosem tudtunk beszélgetni...

Így aztán ide kerül be ez a némileg átszerkesztett levél; talán egy nap megtalálják és itt olvassák. Ha így lenne, nem várok választ, nem várok reakciót, csak annyit kérek, hogy gondolkodjanak el rajta. Főleg a végén... Az utolsó kérésen. Hisz ha kételkednek is, ártani csak nem árthat az a tanács, nem?

Több dologról szólt az a levél. Ahogy említettem, aznap reggel keresztanyám elküldött pár anyagot nekünk, kérve, nyomtassuk ki. Többek között ott volt a könyve, amit a mellrákműtétje előtt/után írt a betegségéről, ahogy felfedezte, ahogy megélte... Azok közé tartozom, akik azt mondják, a rák a lélek betegsége. Normálisan minden nap keletkeznek rákos sejtek a testben, amiket az immunrendszer megsemmisít. Rák, mint betegség, akkor jön létre, amikor az immunrendszer nem bír az eltorzult sejtekkel. Ezen felül is úgy gondolom, a betegség lelki eredetű, a lélek fájdalma, fáradtsága, betegsége jelenik meg a fizikai szinten, amolyan végső vészjelzésként, hogy figyelj, valami baj van! Valamin változtatnod kéne, valamit nem jól csinálsz!

Ám elkalandoztam. Visszatérve a megkezdett témához; nem olvastam el a könyvét. Ellenben egy rövid, talán másik könyvhöz készült, másfél oldalas, leginkább naplóbejegyzésnek tűnő írást igen. És ahogy olvastam, az kattogott a fejemben, hogy fekete. Hogy minden sora, hogy a kisugárzása fekete, és valami nagyon mély kétségbeesés van benne... és ahogy olvastam, hogy ő, mármint keresztanyám, hogy látja magát, a világát, az embereket, a családját, és mindezt összevetettem azzal a képpel, ahogy én meg mások látják őt, rájöttem: soha sem fog megérteni engem, ahogy én sem fogom soha érteni az ő világát. Olyan mértékű a különbség aközött, ahogy ő gondol magára, és ahogy én látom őt, hogy az áthidalhatatlan. És eltöprengtem, hogy ennyire vakok lennénk mind, ennyire nem látjuk önmagunkat, és ennyire különbözik az a kép, amit önmagunkról alkotunk, attól, ahogy mások látnak minket? Ennyire különböző világokban élünk? Ennyit számít a szemünk előtt lévő szűrő, amin keresztül magunkat és másokat látunk? És igen, ennyire és ennyit. Nincs ember, aki elmondhatja, hogy reálisan látja és ismeri önmagát... Önmagunk elől is titkolózunk, önmagunknak is hazudunk. Aki azt mondja, neki nem kell pszichológushoz/terápiára/meditációra, bármire járnia ahhoz, hogy megismerje önmagát, mert ő tudja, milyen, az hazudik. Vagy nagyon magas szinten álló bölcs és mester - más lehetőség nincs. És ki előbb, ki utóbb szembesül is ezzel; senki sem kerülheti ezt el. Mi csak afelől dönthetünk, hogy önszántunkból megtesszük ezt, és elkezdjük ezt a sokszor nagyon fájdalmas folyamatot, vagy megvárjuk, amíg az élet rákényszerít minket. Esetleg maradhatunk megrögzött vakok, az utolsó perc után is tagadók, de ez esetben számolni kell a következményekkel.

Aki nem tanul, az előbb-utóbb elpusztul.

És ez visz tovább a másik témához, amin elmerengtem ma, egy törölt levélben. Annyit beszélnek arról, hogy 2012, apokalipszis, világvége, tűzeső és természeti katasztrófák... Ez nem igaz. Az apokalipszis nem csak világvégét jelent, ennél több jelentése van, és nem hiszem, hogy mindent elmosó áradatként jön el. Igaz, abban sem, hogy a négy lovas leszáll az égből, és az angyalok trombitákat fújnak - a Biblia jelképekben beszél, szimbólumokkal mondja el a másként elmondhatatlant.

Egy álmom is eszembe jutott. Egyszer álmodtam egy meglehetősen összetett, kalandos álmot; emlékeket hordozó kagylók, és egy emberszerű, de nem emberi, nagy hatalmú lény szerepelt benne. Álmomban kétféle apokalipszis közül lehetett választani: az egyik háborúban, pusztulásban, vérrel és szenvedéssel jön el, míg a másik egy boldog lesz, ami szeretetben születik. Mondanom sem kell, én a második verziót szerettem volna, ám voltak hatalmak, amik ellene törtek. A döntés kulcsa az volt, hogy ki szerzi meg az emlékeket és a lényt, aki egyébként szintén a pozitív kimenetelt pártolta volna. És itt jött a csavar. Még miután meg is szereztünk minden emléket, és velünk volt a lény is, és mind azt akartuk, hogy a vég békében jöjjön el, és egy Aranykor kezdete legyen - még ekkor sem lehettünk benne biztosak. Mert a végső döntést egyetlen ember kezébe helyezték, aki másként választva minden reményt elpusztíthatott.

Miért írtam le ezt a régi álmot? Mert abban hiszek, amit mások is mondanak: az Apokalipszis nem egy vég lesz, nem csupán egy vég, hanem egy kezdet is. És bár a különböző katasztrófaelméletek rettentő népszerűek, hadd mutassak egy másikat is, amiben még hinni is tudok; hinni, hogy ez megtörténhet.

Azt mindenki érzi, hogy valami lesz. Változás van a levegőben. "Más lett a világ... érzem a földben... érzem a vízben... érzem a levegőben. Sok minden, mi hajdan létezett, eltűnt, mert már senki nem él, aki emlékezhetne rá." Pompásan illenek erre az érzésre a Gyűrűk Ura filmváltozatának szavai. Iszonyú feszültség van az emberekben, egyre gyorsul a világ, szaporodnak a katasztrófák; ez valamikor robbanni fog. Valami lesz, ezt mindenki érzi. Ott van a levegőben a változás. És ez nagyon sokakban bizonytalanságot és félelmet ébreszt. Ez pedig a lehető legnagyobb hiba és a legnagyobb veszély, mert félelemből még soha nem született jó, csak fájdalom és szenvedés.

Vannak, akik azt mondják, hogy ez a világvége nem fizikai lesz. Hogy minden változás és feszültség annak eredménye, hogy folyamatosan, egyre gyorsabban emelkedik a rezgésszint, és ezt nem mindenki tudja követni. A magam részéről ezzel értek egyet. Az tény, hogy minden rezgés, és minél gyorsabban rezeg valami, annál kevésbé fizikai, valamint annál magasabb az energiaszintje. Vegyünk csak egy darab jeget: ha elkezdjük melegíteni, azaz energiát adunk neki, akkor gyorsabban mozognak a részecskéi: a jégből víz lesz. Ha ezt tovább fokozzuk, a víz elpárolog, pára, testetlen, megfoghatatlan levegő lesz belőle. Ha világszinten megemelkedik a rezgés, mi lesz? Ha 2012-ben egyszerre megugrik minden rezgés, és bekövetkezik egy korszakváltás (nyilván mindenki hallott már róla, hogy a Halak világkorszakából lassan átlépünk a Vízöntőébe), mi lesz? Egyeseknek a világ vége... Mert aki nem tudja megnyitni a szívét, és bízni, hinni Istenben, megszabadulni a félelmeitől, és tényleg bízni, nem az emberekben, hanem abban az Istenben, akinek rég hátat fordítottunk; aki erre nem képes, az nem tud felemelkedni, az nem tudja követni a változást. És azoknak, akik ennyire mélyen belemerültek az anyagba, azoknak a szíve állítólag el fog égni; és vele ég a lelkük is. Rémisztő belegondolni abba, hogy vannak, akikre végleges halál vár, hogy akik addigra nem képesek megnyitni magukat és hinni, igazán hinni, azoknak vége. Nincs több esély, nincs több élet... Megszűnnek létezni. Ez az a halál, amitől oly sokan rettegnek, de ez ördögi kör, hisz aki fél, az nem tud bízni, és aki nem tud bízni, az meghal, vagyis van oka félni... Nemcsak a szeretet, a félelem is hatalmas. Sajnálatos, hogy minden tanítás ellenére is jó ideje a félelem mozgatta és mozgatja az embereket - a történelem minden szónál ékesebben beszélő példázatokat kínál erre. Nem csak azt vonzzuk be, amit akarunk, hanem azt is, amitől félünk. Talán azért is rémít meg ez a véglegesség ennyire, mert az én szívem is be van zárva, még én se tudtam megnyitni, és én is oly sok mindentől félek... Pedig nem szabadna, hisz tudom, hogy azzal önmagamnak ártok, azzal egy negatív jövőképet valósítok meg, mert arra koncentrálok, hogy jaj, csak ne ez történjen; de a tudat nem érti a "nem" szó jelentését.

Hadd mondjak egy példát. Ismerek egy tanárt. A férje gazdag, jól élnek. Viszont mindig is rettegett attól, hogy betörnek hozzájuk. Jó környéken élnek, szép, ránézésre is jómódú a szomszédság. Ők szándékosan nem csináltatták meg a házat kívülről, hogy szegénynek tűnjenek. Mégis hozzájuk törtek be, nem a szomszédaikhoz.

A bizonytalanság és a félelem mindenhol jelen van. Kapaszkodunk az anyagi biztonságba, és az így nyert illúzióba, hogy irányítjuk és uraljuk az életünket, holott mindenki kiszolgáltatott. A lapokat mások osztják le, a mi szabadságunk csupán annyi, hogy a lépéseinkről döntünk; de a helyzetet nem mi teremtjük.

Az anyagi biztonság látszólagossága iránti megszállottság félelmetes mértéket öltött. Hány, de hány olyan fiatal pár van, akik évekig járnak az esküvő előtt; pusztán azért nem házasodnak össze, mert nincs pénzük saját lakásra, és nem akarnak a szülőknél élni. Nehezen érthető. És még többen vannak, akik évekig dolgoznak, karriert építenek, házat, kocsit vesznek, tartalékokat halmoznak fel, majd harmincegynéhány évesen így szólnak: most már megvan minden, most már jöhet a gyerek. És a nő nem lesz terhes; sokszor azért, mert a nagy várakozásban addig-addig szedte a gyógyszert, hogy gyakorlatilag meddővé vált, de van, hogy nincs szervi, mérhető oka, csak nem fogan meg. Közben meg ott van az ellenpélda, családok, akik fiatalon vállaltak gyereket, húszas éveik elején (ahogy kell, hisz ilyenkor az ember maga is közelebb van még a gyerekkorhoz), nem törődve azzal, hogy van e jó kocsi, nagy ház, magas fizetés. Csak hittek benne, hogy megoldják. Harminc éves korukra négy gyerekük van, van lakás, kocsi, biztos munkahely. És nekik volt igazuk, mikor akár úgy is gyereket vállaltak, hogy még csak albérletben tudtak lakni, hisz a gyereknek nem az kell, hogy mindent meg tudjanak adni már a kezdettől, hogy legyen szívritmusmérőtől kezdve minden a szobában, hogy babakorában nyelvtanfolyamra vigyék és zongorázni tanítsák, hogy mindig mindent megkapjon; egy szerető, rá odafigyelő családtól sokkal többet kap. Unokatesóim mindig mindent megkaptak, csak épp foglalkozni nem foglalkoztak velük. A szomszéd gyereknek megvan a legmenőbb játék, minden gyerek szobájában saját gép, saját tévé, olyan kisállat, amire kedve szottyant, csak épp soha sem ültek le velük igazán beszélgetni. Ehhez képest itt ülök én, és annak idején egy kővel és pár maggal is kalandos történetet tettünk össze tesómmal, és rengeteget játszottak velünk anyáék. Nem kaptunk meg mindent, amit megkívántunk, és ez így is volt jó. Azt hiszem, boldogabb és teljesebb gyerekkorom volt, mint sok kortársamnak, és mint a mai gyerekeknek.

Persze, mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hisz-e ebben a fajta világvégében; vagyis csak úgy világvége, hogy az általunk ismert világ véget ér. Maga a világ nem hal meg, csak megújul.

Ilyenkor mindig eszembe jut, amit egyszer régen olvastam; hogy valaha a földközpontú világkép nem azt jelentette, hogy minden a Föld körül forog. Nem erre gondoltak, mikor azt mondták, a Föld a Mindenség közepe. Nem; egyszerűen csak azt értették ez alatt, hogy a Nap, a Hold, a csillagok, maga a Naprendszer csak azért jött létre, hogy megszülessen a Föld és rajta az ember. Ez természetesen azt is maga után vonta, hogy a bolygó mindig az ember életének minőségét tükrözte. Úgy tartották, ha az ember elveszti önmagát, és önmagához méltatlan életet él, akkor a Föld maga is elpusztul; mert már nem lesz rá szükség.

Mint mondtam, mindenki maga dönthet a sorsáról, maga hozza meg a döntését. Bár szerintem hinni és a szívünket megnyitni csak jó lehet, és csak jót hozhat... Mindenesetre elgondolkodtató, hogy ez a világvége-kép arról beszél, az emberek szíve nem fogja bírni a megemelkedett rezgésszintet, és elég. Miben hal meg ma a legtöbb ember? Szívinfarktusban. És egyre korábban, már negyven-ötven éves korban is.

Ám nem célom a térítés. Még csak azt sem mondhatom, hogy igazam van, hisz mivel támaszthatnám alá? Ez csak egy gondolat, egy hit... Egy valami viszont - ezt biztosan tudom - nem árthat senkinek. Ha elkezd hinni. Ha elkezd bízni. Ha megtalálja azt az Istent, akihez semmi köze a vallások cicomás pompájának és világi mázának; azt az Istent, aki bárhol tisztelhet. Ha eljut a saját szívébe, és megnyitja önmagát, ha képes lesz hinni, bízni, szeretni - ebből mi rossz születhetne? És mi jó?

Mindenesetre egy próbát megér. Már csak azért is, mert aki ezt megteszi, az többet nem él félelemben.