Felismerés

Nem ezzel folytattam volna töprengéseim sorát; váratlanul érkezett. Egy beszélgetés hozott magával mindent... Valaki megjutalmazott azzal, hogy megmutatta a lelkét, megnyílt nekem, és ennek kapcsán több gondolatom is támadt.

Miközben hallgattam őt, ahogy kimondja a félelmeit, azok egy részében saját magamra ismertem. Félelmetes volt... És csodálatos és ijesztő. Egy pillanatra szemben ültem saját magammal... Egy ilyen élmény nagyon megrázó. És ahogy beszélt, különös élményben volt részem; már értettem, hogy mikor korábban másokkal próbáltam az engem gyötrő, ehhez hasonló kételyekről beszélni, miért zárták rövidre a témát, miért mondták azt, amit. Különös volt egyszerre érteni mindkét szerepet... És éppen ez segített, hogy megpróbáljam másként megközelíteni a kérdést, hátha azzal segítek neki. Mert megértettem őt is, és tudtam, hogy ha ugyanazt a reakciót kapná, amit én kaptam régebben, az nem segítene. Persze, nem tudom, törekvésem mennyire volt sikeres, ahogy azt sem tudom (bár utólag eltöprengtem rajta), hogy e párbeszéd során mennyire vezettem magamat is; azon kívül, hogy akkor ilyesmi eszembe sem jutott. De különös, új volt az a megértés is, hogy osztoztunk néhány félelmen, és emiatt őt is jobban értettem. Sőt, egy pillanatra úgy láttam, mintha ő egy másik, lehetséges én lenne... Hányszor akad ilyen pillanat az életben? Hányszor látjuk egy másik emberben magunkat, aki mégse mi vagyunk, hányszor szembesülhetünk ily módon önmagunkkal, hány ilyen megvilágosodással felérő pillanatot élünk át? És hány ilyen pillanat mellett siklunk el? Vajon hány olyan ember él mellettünk, akivel közös félelmen osztozunk, akit megérthetnénk, akinek megpróbálhatnánk segíteni, és akin keresztül talán magunknak is segítenénk?

Persze, ehhez más is kell: figyelemmel hallgatni. Ma délután csak egy valakire fókuszáltam, a gondolataim nem kószáltak. Ma rádöbbentem, mit jelent figyelemmel hallgatni, kiszakadni az egóból... Miért nem tudunk többször így figyelni másokra? Bölcsebbek lehetnénk. Ki tudja - talán még boldogabbak is.

Mert valójában mennyire figyelünk oda másra egy beszélgetésnél? Fel tudjuk utólag idézni az érzelmeket, az arcot, a gesztusokat - akárcsak azt, hogy mit mondott a másik? Az ilyen figyelem még a baráti társalgásokban is ritka. Oly sokszor beszélünk el egymás mellett, és annyira hozzászoktunk már ehhez, hogy fel se tűnik nekünk, és már a fellobbanó érdeklődést is figyelemnek tekintjük néha... Holott ekkor nem ránk, hanem a témára figyelnek.

Más is felmerült bennem, olyasmi, ami egy előző bejegyzésemhez kapcsolódik. Akivel beszélgettem, azt mondta, fél az egyedülléttől. Miközben beszéltünk, egy pillanatra azonosságot éreztem. És ahogy utólag ültem a buszon, miközben még körülöttem zsongott az egész délután, eszembe jutottak a keresztanyám írása kapcsán lejegyzett sorok az emberekről és az ő szűrőikről. És rájöttem: tulajdonképpen mindenki végtelenül magányos. Persze, ez nem új, de engem akkor és ott megütött. Gondoljunk csak bele: mindenki csupán önmagával foglalkozik. Nem pusztán egy saját, külön világban él, de az esetek többségében nem hogy megérteni, ismerni sem akarja a mások világát. Hallani sem akar róla, hogy megpróbáljon az ő szemükön keresztül nézni. Igényli, de maga ritkán adja meg az értő figyelmet, a tartalommal teli hallgatást. Egyedül vagyunk, mert mindünk világa különbözik, és sokszor reményünk sincs, hogy valaha is megérthetjük a többit. Egyedül vagyunk, mert két világ sose egyezik tökéletesen. Milliárdnyi világ létezik e bolygón, és mindegyik lakossága csupán egy ember és az általa teremtett árnyak... Hisz világában ő osztja ki a szerepeket, ő dönti el, hogy ki lesz rossz, ki lesz jó, barátait és ellenségeit egyaránt ő teremti, olyanra, amilyenre akarja. Persze, ez nem tudatos. Az sem tudatos, hogy azok az emberek kerülnek össze, akik beleillenek egymás világába. Az sem tudatos, hogy a szerepük szerint viselkednek; egyiknek ellenség, másiknak barát. Közben az ember ugyanaz marad, csupán két külön arcát mutatja. Játék a világ, fantasztikus maszkabál, és mind álarcok tucatját cipeljük, örökké váltogatva őket...

Az időről írott bejegyzésem is eszembe jutott. Talán e sok, különböző világ, mi egyszerre, egymás mellett és egymáson létezik, egyben ugyanannyi végkimenetelt hordoz minden eseményre is. Hisz egy történet mindenkinek másként végződik... És minden olvasónak másként végződik. Ha világok százai, ezrei, milliói léteznek egymás mellett, egy időben - akkor talán ez maga az idő, vagy ebben rejlik az idő. És amit mi látunk és megélünk, csupán általunk teremtett káprázat, ami alatt sokkal több rejlik.